Egész biztos, hogy 1892 nyarán a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. 1878-ban létrehozott Olvasóegyletének egyetlen alapító dalköri tagja sem gondolt arra, hogy 130 évvel később lesznek, akik megemlékeznek róluk, sőt létezni fog egy olyan dalárda is, amelyik lényegében az általuk elkezdett úton halad tovább. Pedig a Bányász-Kohász Dalkör ilyen közösség.
A Balassi Bálint Megyei Könyvtár minap múltidéző rendezvényt tartott, melyen elsőként a dalosok szóvivője, Józsa Sándor kapott szót s a vendégek köszöntésére kérte fel társait, majd Diósi János, a dalkör vezetője emlékezett vissza történetükre. Mondandójából kiderült, hogy ez a krónika mintegy húsz évvel ezelőtt bányász és kohász múltú, főként műszaki végzettségű barátok beszélgetéseivel, kvaterkázásokkal, spontán dalolászással kezdődött, majd felkérésre 2004 májusában – Magyarország Európai Unióba lépése alkalmából – léptek fel először.
A későbbiekben a fellépéseken használt díszegyenruhájuk is lett, s fokozatosan gazdagodott repertoárjuk a bányász és kohász dalos kultúra értékeinek felkutatásával, felelevenítésével, hagyományainak éltetésével. De a néhány évvel ezelőtt meghirdetett pályázatukra beérkezett új művekből a Salgótarjánt éltető számok is rendszeresen a műsorukon szerepelnek.
Ezt most is igazolták, s amit nem énekelve adtak elő, azt vers formájában mutatta be egyik társuk, Balogh János. Az is köztudott, hogy alkalmasint meghívást kapnak a székhelyen kívüli fellépésekre is, amelyeken rendre szép sikereket aratnak. Összességében elmondható, hogy elismert tevékenységük beépült az idén jeles évfordulót ünneplő város kulturális közéletébe.
Ez igazolták vissza Tarnóczi Lászlóné közművelődési referens míves gondolatai is.
– A tagok aktvitásának és nem utolsósorban a munkájuk lelkének, motorjának tekinthető Diósi Jánosnak köszönhetően nemcsak a kultúrateremtésben vesznek részt példamutatóan, hanem a közösségépítésben is – mondta a kulturális főtanácsos. Arra kérte a dalosokat, hogy minél többeknek adják át azt az élményt és a tudást, ami birtokukban van és amit létrehozni képesek.
Nagy tetszést aratott a jelenlévők soraiban, amikor Tarnóczi Lászlóné Péch Antal bányamérnököt idézte az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület 1894-es selmeci választmányi üléséről, ahol a Jó szerencsét! köszönést javasolta a korábbi Glück auf! helyett.
A program a következőkben a Száll a szöveg szájról szájra, illetve Csak ülök és mesélek címmel személyes emlékek kötetlen felidézésével folytatódott. Ki-ki elmesélte, ami vele történt a kórussal összefüggésben, vagy amit másoktól hallott e tárgykörben. Szép gesztusnak bizonyult, amikor kihangosított telefonhíváson keresztül kapcsolatba léptek Gálné Horváth Máriával, a Kohász Művelődési Központ Egyesület – amelyik erkölcsileg és a lehetőségeihez mérten anyagilag is támogatja a kórust – elnökével, aki betegsége miatt nem tudott eleget tenni a meghívásnak. A baráti összejövetel koccintásokkal, finom falatok elfogyasztásával és természetesen nótázással ért véget.
Megidézték Kodály örökségét | Tarnóczi Lászlóné a nagy tekintélyű magyar zeneszerző, népzenekutató, Kodály Zoltán tanulságos, megfontolandó gondolatát is idézte, amikor köszöntötte az ünneplő, a százharminc évvel ezelőtt alakult elődjére, az acélgyári olvasóegyleti dalárdára emlékező Bányász-Kohász Dalkört: A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele, lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek olyan régiói, amelyekbe csak a zene világít be.