1944. január 13-án harmadik alkalommal vágtak neki a salgótarjáni leventék, hogy meghódítsák Máramaros talán legszebb hegységét. A korábbi, két sikeres expedíció után a harmadik tragédiába torkollott, a csapat 15 tagját holtan találták. A lavinaszerencsétlenség áldozataira emlékeztek pénteken a Régi Központi Temetőben.
Talán az expedíciójukkal hazájuknak, illetve városuknak dicsőséget szerezni akaró küldetéstudat indította el végzetes útjára 74 évvel ezelőtt a Salgótarjáni Acélgyári Levente Egylet sportolóit. Azokat az embereket, akik sajnálatos módon már nem tudnak beszélni érzéseikről, motivációjukról senkinek. Csak a puszta tényeket ismerjük – kezdte emlékező beszédét a megyeszékhely alpolgármestere.
Huszár Máté hozzátette, a síelés, valamint a sísport már a 20-as, 30-as években közkedvelt és népszerű volt a városban. A tarjáni leventék több országos versenyen is sikeresen szerepeltek, különösen a Salgó Menedékház megépülését, továbbá a környező sípályák létrehozását követően. A Magyar Síszövetség 1942-43-ban bejegyzett tagjai között szerepelt a Salgótarjáni Sport Egyesület is.
Az alpolgármester elmondta: már ötödik éve tartott a második világháború, amikor a helyi levente síjárőrcsapat úgy döntött, hogy a januári fagyban, nem számolva a leselkedő veszéllyel, meghódítja a Radnai-havasok legmagasabb pontját, a 2305 méteres csúcsot. A Borsa város közelében, a Nagy-Szamos völgye fölé magasodó csúcsot ma Nagy-Pietrosznak, vagy más néven Köves-Havasnak is hívják.
Amikor harmadik alkalommal vágtak neki a salgótarjáni leventék, hogy meghódítsák Máramaros talán legszebb hegységét, akkor fulladt tragédiába a tervük. A Radnai-havasokban, a csúcs keleti irányú oldala alatt, a Mosolygó–tó impozáns, több száz méteres sziklafalakkal bezárt katlanában, a váratlanul lezúduló lavina összepréselődő, vastag hórétege alatt holtan maradt a síjárőr csapat 15 tagja. Az egész országot megrendítette a drámai esemény, amely azóta is a magyar sporttörténet legnagyobb tragédiája. Az áldozatokat később a Honvédelmi Minisztérium hősi halottá nyilvánította. Hozzátartozóikban a gyász azonban mind a mai napig él.
– Személyes érintettség okán ezt magam is megtapasztaltam. Nagymamám testvére is a lavinaomlás áldozatául esett, Huszár Béla levente ifjúvezető – mondta el Huszár Máté. A jelenlévők végül virágokat, koszorúkat helyeztek el a lavinaszerencsétlenség áldozatainak emléktáblájánál.
Emlékük él
A Salgótarjáni Acélgyári Levente Egylet síelőit a Radnai-havasok 2305 méter magas Nagy-Pietrosz csúcsának meghódítása közben érte a lavinaszerencsétlenség. A katonai gyászpompával felravatalozott halottak búcsúztatásán hatalmas tömeg vett részt az acélgyári stadionban. A temetésekre, a holttestek megtalálásának és hazahozatalának sorrendjében háromszor került sor: 1944. január 22-én öt, 30-án kilenc, július 30-án egy áldozattól vettek végső búcsút a salgótarjániak.
A második világháború után hivatalosan tilos volt emlékezni a levente áldozatokra, az első hivatalos emlékünnepséget csak 50 év elteltével tarthatták meg. 2003-ban a város polgárai nevében egy 19 tagú csapat emlékoszlopot állított a lavinaomlás helyszínén, egy évvel később emléktáblát avattak az áldozatok sírja mellett.
(Forrás: www.nool.hu)